Valahogy éreztem, hogy ma valami jó történik velem. Teljesen váratlanul, le kellett mennem úszni délután. Pénteken nem szoktam, csak szombaton, de annyira meleg volt és üres délutánnak néztem elébe. Jeges kávé, úszkálás, napfény. Azt hiszem, ez nekem a mennyország. Felnézek és jön három gyerek egy apró kis kutyával. Felugrok, mert valami gyönyörű, okos kutya szempár figyel. A gyerekek kérdezik, hogy meg akarom-e venni. Nem is értem miért, de azonnal azt mondtam: IGEN! Át is vettem az ölembe. Közben többen is jöttek ámulni, de közöltem, hogy már elkelt. (árról még szó sem volt) Egy fiatal lány sértetten mondta, hogy azért csak meg lehet talán nézni… Esküszöm, hogy mindig csak a jegeskávé árát viszem a strandra, de most bedobtam a pénztárcámat indulás előtt, mert siettem. Kérdeztem a gyerekeket, hogy hol vannak a szüleik, de erősködtek, hogy ők az eladók. Azért odamentünk apukához, aki megerősítette a dolgot. Valóban, ez a gyerekek dolga, az ő pénzük, így egyeztek meg, így szülhetett a kutyájuk. Megegyeztünk. Összekapkodtam a cuccaimat és elindultunk. A gyerekek még megpuszilgatták Őt és sírtak. Sírtunk. Minden héten adott időben ott kell lennem a kiskutyával a strandon, hogy lássák, hogy minden rendben. Útközben rengetegen megállítottak, egy férfi vizet öntött a tenyerembe, hogy itassam és mosdassam, 40 fok felett van. Kezem-lábam remegett. Nem értettem magam. Tegnap éppen előadást tartottam valakinek arról, hogy nincs lehetőségem jelenleg kutyát vállalni. Hazafelé eszembe jutott az is, hogy nem élek egyedül. Meg is kellett állnom ezt átgondolni és a kutyust megnyugtatni, akinek nem volt kellemes a táskában utazni. Hazaértünk és megpróbáltam gondolatban beérni a cselekvő önmagamat. Régi probléma, hogy nem kapcsolom sebességbe az agyam, mielőtt beszélek vagy cselekszem. Ezzel együtt kell élnem. Mondok, cselekszem, majd utólag értelmezem, és nagyon hitelesen elmagyarázom magam. De amikor a szempárba néztem, minden bizonytalanságom elszállt. Ez az élet rendje, ennek így kell lennie. Mert megérdemeljük egymást ezzel az öklömnyi hófehér labrador külsejű minikével. Hazaértünk, letettem egy plédre és azonnal elaludt, elájult. Nem volt időm védőbeszéddel készülni, megérkezett a ház „ura”, aki észre sem vette őt először, majd megkérdezte, hogy mi ez. Kutya? Cica? Egér? Meghallgattam a rövid monológot a felnőttségről, az egyeztetésről, a felelősségről stb. Aztán ránézett a szempár és csend lett. Az élet az ilyen. Nincsenek ideális helyzetek. Fotózni kezdte, elmondta neki a szabályokat, adott neki nevet. Frank. Frank egyelőre figyel, eszik, hisztizik, alszik, pisil, kakil. Felvetettem, hogy majd ki kell herélni. Ezt még megvitatjuk. Olyan, mint egy újszülött, nincs 0.5 kg. Most veszek egy mély levegőt és harmonizálódni próbálok.
